Az elmúlt hetekben egyre inkább éreztük a Saltban is, hogy a sok home office után ránk fér egy kis felfrissülés. Kimaradtak az irodai beszélgetések, leépültek az emberi kapcsolatok, és ennek éreztük hiányát. Ezért elindult a SALT (belső) KIHÍVÁS, vagyis kihívtuk saját magunkat: futunk, biciklizünk, városi sétákat szervezünk, olvasunk, vagy csak egyszerűen beszélgetünk. Bárki bármibe bekapcsolódhat, semmi sem kötelező, és a munkaidőből is lecsíphető rá egy kis idő. Szávai István, a PO divíziónk vezetője egy rendhagyó történelemórát tartott a Vérmezőn. Az idegenvezetés annyira sikeres volt, hogy pótórát is tartott. Kétszer is. Ezért felkértük Pilut (alias István), hogy mesélje el a Salt blogon is irodánk környékének történelmi érdekességeit. (Még egy ok, amiért szeretünk itt dolgozni.)
A fotón a tanár úr és tanítványai
Szerző: Szávai István, a Salt Communications PO divízójának vezetője
Irodánk a Vérmező szélén, a Logodi utcában, a Várhegy meredeken emelkedő oldalában található. Kevesekben tudatosodik, de körülvesz itt minket a történelem. Aki figyelmesen jár, látja a nyomokat, tűnődik, hogy ez, vagy az a kopott kődarab, falmaradvány vajon milyen korból ragadt itt, kiknek állítanak emléket a Vérmezőn a szobrok, és egyáltalán, ez a borzongató név, meg a különös Logodi szó honnan erednek? Botcsinálta történészként kanyarodok egyet az időben, hogy egy kicsit jobban megismerhessétek a környék múltját.
A történet egészen régen kezdődik. A Budai-hegységben, Nagykovácsi környékén lehullott csapadék időtlen-idők óta keresi útját a Duna felé. Évezredek szívós munkájával vájja ki többek között a Remete szurdokot, majd kiérve a lapályra, leteszi hordalékát, a Várhegy és a Kissvábhegy között szépen feltöltve a területet, aztán elkanyarog a Naphegy és a Gellérthegy felé, hogy végül ott érje el a folyót. Amikor megjelennek az első emberek a vidéken, kedvükre van ez az időszakos vízfolyás, a termékeny völgy és a közeli melegvizű források, hát megtelepednek. Jönnek-mentnek az évek, a Dunán átkelőhelyet alakítanak ki a Gellérthegy tövében, kereskedők hozzák az áruikat, a rómaiak a túlparton egy kiserődöt is építettnek a rév védelmére, a Petőfi szobornál máig láthatók az alapjai.
A magyarok bejövetele után pedig kis falu települ a mező északi végére. Logodnak nevezik – a -d az ómagyar kor tipikus helynévképzője, lásd még Fonyód, Mogyoród vagy Sasad nevét -, a kis vízfolyás pedig valamikor később megkapja az Ördög-árok nevet.
Templomot is építenek maguknak, és ahogy a középkori Magyar Királyság irányítása átkerül Székesfehérvárról Esztergomba, majd Budára, úgy fejlődik ez a település is, kiszolgálva a hegyen élő urakat. Aztán Mohácsnál a királlyal az élen, összeroppantják a törökök azt, amit királyi hadseregnek hívnak. Logod falu is elpusztul, lakói vagy elmenekülnek, vagy rabságba kerülnek, a templomot lerombolják. Csak a falu neve marad meg. A harmincas években több földcsuszamlás is volt a Várhegy oldalában, ezért tereprendezést hajtanak végre. Ennek keretében a Logodi utcától az Attila útig meghosszabbítják a Bugát lépcsőt, amely mellett az elektromos művek is építtet ekkor egy áramátalakítóközpontot.
Logod templomának romja a Bugát lépcsőnél. Fotó: Szávai István
A munkálatok során falmaradványok, emberi csontok és kegytárgyak kerülnek elő – a történészek Logod falu templomaként azonosítják a romokat. Ha felsétálsz az Attila útról a Bugát lépcsőn a Logodi utca felé, állj meg félúton a kis téren és képzeld el, ahogy ezer évvel ezelőtt egy pap azt mondja zengő hangon az oltár előtt: Isa por es homu vogymuk…
Egyhajós, 20 méter hosszú, 10 méter széles gótikus stílusban épült kis templom volt ez, a szentély valahol ott lehetett, ahol most a boltíves támfalak tartják a Logodi utcát.Amikor végül kikergetik a törököt - persze jön helyettük más, hogy ne legyünk egyedül - akkor a császáriak a várat nem igazgatási központként (hiszen a király Bécsben székel), hanem katonai objektumként kezelik. Elrendelik, hogy nyugat felé, ahonnan a legjobban lehetne ostromolni a falakat, ne építsen senki, semmilyen épületet. Ez a vársík, vagy ahogy ők nevezik, a glacis. Kaszálónak, gyakorlótérnek kiválóan megfelel, emiatt aztán Generális kaszálónak nevezi a nép. Délebbre viszont kezd benépesülni újra a környék. Buda visszafoglalásával ugyanis elég komoly lendületet vesznek a keresztény seregek, egészen Vidinig és Szkopjéig kergetik a törököket (bizony, ez már Bulgária és Észak-Macedónia, szóval nem kicsit futottak muzulmán barátaink). De az utánpótlási vonalak megnyúlnak, a franciák hadat üzennek a Habsburgoknak, ráadásul még Thököly sem tud tétlenül ücsörögni korábbi babérjain és megtámadja Erdélyt, így aztán most a császáriak futnak visszafele. Velük tart Arsenije Čarnojević ipeki pátriárka vezetésével vagy 40-50.000 szerb, akiknek nem nagyon akaródzik újra török uralom alatt élni. A Duna mellett vonulnak fölfelé 1690 őszén, és letelepednek az üresre pusztított országban. Ráckeve és Szentendre városkák is ekkor jönnek létre. A Gellérthegy tövében sok délszláv mesterember telepedik le, bőröket készítenek ki, azaz tímárkodnak, innen jön a Tímár-telep elnevezés, törökösen a Tabakhane, ez rövidül később Tabánra. Girbegurba kis utcák kanyarognak fölfelé a Naphegy lejtőjén, szakasztott, mint Szentendrén.
1598-ban a keresztények ostromolják Budát,
a vár alatt baloldalt még látszanak Logod falu maradványai.
Peter Zimmermann rajza.
1795-ben aztán olyasmi történik a Generális-kaszálón, amire emberemlékezet óta nem volt példa Magyarországon: összeesküvő nemeseket végeznek ki. A Rákóczi felkelés után álmosan csordogáló 1700-as évekbe Magyarországon a francia forradalom sem csempész különösebb izgalmat, arra azonban csak fölkapják fejüket a jó budaiak, amikor egy meglehetősen elbaltázott, ráadásul eléggé jelentéktelen összeesküvés azzal végződik, hogy Martinovics Ignácot, bölcseleti és teológiai doktort, fizikust, kémikust, császári titkosügynököt, politikai kalandort és négy társát, majd nem sokkal később még két másik konspirátort lefejezik a mező északi részén.
A legenda szerint aznap éjjel valaki rózsákat ás el cserépben a kivégzés helyszínén, így másnap reggel ezek virítanak ott. A népnyelv mégsem a rózsák után nevezi el a helyet, hanem a Vérmező ragad rá. Szegény Martinovicsék aztán a tér északi részén kapnak egy furcsa kis emlékművet, amit elsőre valami kapcsolószekrénynek néz az ember, valójában viszont egy jelképes kőkoporsó, szövege szerint az első magyar köztársasági mozgalom vezetőinek emlékét őrzi. Az emlékkövet 1955-ben állítják fel, ami némiképp magyarázhatja miért lesz olyan, amilyen.
A kommunizmus viszonya a köztársasági eszméhez finoman szólva is ellentmondásos volt… Bezzeg Kun Béla jóval komolyabb méretű emlékművet kap a korszak végén, 1986-ban, a Martinovics kőlap tőszomszédságában, menetelő vöröskatonákkal és kandeláberrel, noha sok minden nem kötötte őt ide, legfeljebb az, hogy - mint az Édes Anna óta tudjuk - a Tanácsköztársaság bukásakor repülőgépéről, menekülés közben lepottyantott egy aranyláncot a Vérmezőre, miközben zsebei zserbóval voltak tömve. (A valóságban persze vonattal menekült el…) Ez az emlékmű végül a Szoborparkban köt ki a rendszerváltást követően.
A Tabán, az 1930-as években. Zórád Ernő festménye.
A terjedelmi korlátok miatt megkértük a tanár urat, hogy a rendhagyó történelemórát itt, ennél a fejezetnél fejezze be, és az Ördög-árok történetét, az Alagút és a Lánchíd jelentőségét, valamint a második világháború izgalmait egy későbbi órán fesse fel nekünk. Folytatás következik (frissítés: a folytatást ITT találod).
Ha kíváncsi vagy ránk, és hogy milyen projekteken dolgozunk, kattints IDE.
