A sok home office miatt kimaradtak az irodai beszélgetések, leépültek az emberi kapcsolatok, és kora tavasszal már nagyon éreztük ennek a hiányát a Salt Communications csapatában is. Ezért indult el a SALT (belső) KIHÍVÁS, vagyis kihívtuk saját magunkat: futottunk, bicikliztünk, városi sétákat szerveztünk, olvastunk, vagy csak egyszerűen beszélgettünk egymással, egymás mellett, egymásért. Bárki bármibe bekapcsolódhatott, semmi nem volt kötelező, és a munkaidőből is lecsíphettünk rá egy kis időt. Szávai István, a PO divíziónk vezetője egy rendhagyó történelemórát tartott a Vérmezőn. Az idegenvezetés annyira sikeres volt, hogy pótórát is tartott. Kétszer is. Ezért felkértük Pilut (alias István), hogy mesélje el a Salt blogon is irodánk környékének történelmi érdekességeit. (Még egy ok, amiért szeretünk itt dolgozni.)

A fotón a tanár úr és tanítványai

Szerző: Szávai István, a Salt Communications PO divízójának vezetője

Irodánk a Vérmező szélén, a Logodi utcában, a Várhegy meredeken emelkedő oldalában található. Kevesekben tudatosodik, de körülvesz itt minket a történelem. Aki figyelmesen jár, látja a nyomokat, tűnődik, hogy ez, vagy az a kopott kődarab, falmaradvány vajon milyen korból ragadt itt, kiknek állítanak emléket a Vérmezőn a szobrok, és egyáltalán, ez a borzongató név, meg a különös Logodi szó honnan erednek? Botcsinálta történészként kanyarodok egyet az időben, hogy egy kicsit jobban megismerhessétek a környék múltját.

A sorozat első részét, amelyben többek között megtudhatjátok, honnan ered a Vérmező neve, mit rejt a Logod szó, és mi köze mindehhez Martinovicséknak, IDE kattintva olvashatjátok el. Most a folytatás következik.

Az Ördög-árok rászolgál a nevére, nagy esők után rendszeresen jön az áradás, visz magával házat, embert. Ráadásul, a csatornázás hiánya miatt a környék szennyvize is ebben csordogál, kipárolgásaival borzolva a polgárosodó Krisztinaváros lakóinak kedélyét.

Kármentés az áradás után, korabeli illusztráció, háttérben a Rác-fürdő épülete.
Forrás: Vasárnapi újság

Az 1870-es évek elején így a befedése mellett döntenek. 1875. június 26-án este hat órakor aztán leszakad az ég, a félig kész csatorna visszaduzzasztja az esővizet, az egész Vérmező egy hatalmas tóvá alakul, az áradat a Rácvárosban óriási rombolást végez, a Krisztinavárosban szinte nem marad olyan ház, ami ne szenvedne károkat, a fogaskerekű (döbbenet, de már akkor is megvolt…) heteken át nem közlekedik. Az addig kissé komótosan folyó munkálatok új lendületet vesznek a katasztrófa miatt, és 1876 júniusára be is fedik egészen a Vérmezőig az árkot, 1878-ra pedig már a Városmajorig jutnak – a Jézus szíve plébániatemplomnak például azért áll külön a harangtornya, mert pont a kettő között folyik a patak. A boltozat nem bírná el a tornyot, ezért arrébb tolták, és egy árkádsor köti csak össze a templommal. A szennyvíz azonban a közelmúltig – egészen pontosan 2009-ig, amikor megépül a Budai Főgyűjtő csatorna és a Csepeli szivattyútelep – ugyanúgy csordogál, az Erzsébet híd mellett folyik bele a Dunába, a sirályok és a horgászok legnagyobb örömére, mert a sok szerves anyag rengeteg halat vonz a kifolyóhoz.

Az Alagút megépülése 1857-ben végül kettévágja a Tabánt és a Vérmezőt, a Lánchíd lesz a fő átkelőhely, áthelyeződik a közlekedés súlypontja, a Krisztinaváros rohamos fejlődésnek indul, a Tabán megreked valahol a XVII. században, a Vérmező pedig marad katonai gyakorlótér, mert a 49-es ostrom után a Habsburgok továbbra is némi gyanakvással szemlélnek minket. Az első világháború aztán elsodorja a Monarchiát, de a Vérmező továbbra is megmarad beépítetlennek, csak katonai bakancsok helyett lovak patái dobognak rajta, az úri közönség ugyanis lovaspóló pályaként kezdi használni, be is kerítik, miközben a Tabánra nagyszabású építkezéseket vízionálnak a 30-as években, és két-három ház kivételével lebontják az egész telepet. Csakhogy a második világháború már az ajtóban toporog, az úri közönségnek építkezni és lovaspólózni is jóval kisebb tere nyílik.

Összetört és szétlőtt vitorlázógépek a Vérmezőn.
Forrás: Fortepan / Military Museum of Southern New England

1944 decemberére a szovjet csapatok bekerítik Budapestet. Hitler kiadja a parancsot, a Budapest Erődöt az utolsó emberig tartani kell. Az utánpótlást légi úton tervezik megoldani. A korábbi bekerítésekből okulva jó előre kijelölnek olyan repülőtereket mint, Mátyásföld, Budaörs, Ferihegy amelyek fogadják majd ezeket a szállítmányokat. A korábbi bekerítésekből az ellenség is okul persze, és ezek a szovjet hadsereg elsődleges célpontjai, így napok alatt elesnek. A szükségrepülőtereknek kell átvennie a szerepüket. A Lóversenytéren és a Csepeli Sportrepülőtéren még le tudnak szállni a Ju-52-es szállítógépek, és hozzák befelé a lőszert, élelmiszert, kötszereket, Vaskereszteket és viszik kifelé a sebesülteket. Január 6-án ezeket is elfoglalják az oroszok. Az egyetlen megmaradt sík terület az egyre szűkülő gyűrűben a Vérmező. Innen már csak az aprócska futárgépek tudnak le és felszállni, ezért a német légierő vitorlázógépeken és ejtőernyős tartályokkal folytatja az utánpótlási műveletet. Magyar leventék telepítenek 50 méterenként lámpákat az érkező gépek fogadására, a Bugát lépcsőről a pesti színházakból zsákmányolt színházi reflektorok világítják be a mezőt. Állandó a káosz, a leventékkel egykorú német pilóták gyakorlatlanok, ismeretlen terepen kell leereszkedniük, légvédelmi tűzben. Rengeteg gép törik össze, virradatkor a leventék húzzák ki a halott gyerekeket a pilótafülkékből, van olyan repülő amelyik a Gellérthegyen zuhan le, van amelyik egy Attila úti ház padlásterébe csapódik, a két pilótát lefejezi az ütközés ereje. Az óriási erőfeszítés meghozza „gyümölcsét”, majdnem 2000 tonna ellátmány jut el a védőkhöz, akiknek enélkül már január elején elfogyott volna a lőszere és az élelmiszere, így azonban még egy hónapon keresztül tombolt a küzdelem, tízezres nagyságrendben növelve meg a lakosság és a harcoló felek emberveszteségét.

A keleti-fronton zsákmányolt szovjet harcjárművek kiállítása, valamikor 1941 környékén, a Vérmező északi végében.
Forrás: Fortepan / Schermann Ákos

Az orosz csapatok olyan mértékben véreznek ki a harcokban, hogy különleges döntést hoznak. A fogságba esett magyar honvédeknek felajánlják a választás lehetőségét: vagy segítenek fegyverrel elfoglalni a várost, vagy mennek Szibériába, hadifogságba. Nagyjából 2500 katona dönt úgy, hogy inkább a fegyveres harc a rohamcsapatokban, mint a raboskodás a világvégén. Így alakul meg a Budai Önkéntes Ezred. Legnagyobb részüket a Déli pályaudvar környékén és a Széll Kálmán térnél vetik be, házról házra, szobáról szobára küzdik előre magukat a kétségbeesetten védekező német és olykor magyar csapatokkal szemben. A németek által ledobált és rossz helyre sodródott tartályok ejtőernyőjének piros selyméből kötnek magukra karszalagot, de egyébként a korábbi egyenruhájukban harcolnak. 600 katona esik el közülük, rengetegen sebesülnek meg. A túlélési arány nagyjából azonos a szibériai táborok túlélési arányával. Láthatóan nem volt egyik sem olyan választási lehetőség, ami jobb volt a másiknál…

A keleti-fronton zsákmányolt szovjet harcjárművek kiállítása 1945-ben.
A szovjet hadsereg megérkezett, hogy újra bejelentse tulajdonjogát.
Fortepan / Ungváry Krisztián

A háború után a Vérmező egy része – a Várhoz közelebbi, feltöltésre kerül. A rommá lőtt Palotanegyed törmelékét nemes egyszerűséggel szétterítik itt, majd parkosítják a területet. A Tabánt szintén befásítják, így a Horváth-kerttel együtt egy hosszú zöld folyosó jön létre, amelyen keresztül, az uralkodó északi szélirány miatt friss levegőhöz juthat a belváros és Dél-Buda is. Mostanra a fák terebélyesre nőttek, nehéz is elképzelni, hogy 75 évvel ezelőtt ez még egy füves mező volt.

Ha megállunk a Babits-szobornál (több házban is lakott a környéken a költő, ezért emeltek itt neki szobrot) és a Bugát lépcső felé nézünk, bal kézre két fura alkotmányt láthatunk. Ezek a ráccsal fedett levegőzők közkeletű tévedéssel a Metró szellőzőrendszereként vannak azonosítva, ám nem ez az igazság. A lábunk alatt nemcsak a Palota törmeléke lapul, hanem Kelet-Európában egyedülálló módon egy föld alá épült, négy szintes, húsz méter mélyre lenyúló transzformátorállomás is. A két kürtő biztosítja a szellőzését, hiszen a transzformátorok komoly hőt termelnek. Az egyiken bemegy a hideg levegő, a másikon feljön a meleg. Az Ördög-árok miatt magas a talajvíz szintje, ezért az egész építmény ellipszis alakú - gyakorlatilag mint egy tengeralattjáró - hogy ne roppantsa össze a víznyomás. Mivel a létesítmény teljesen automatizált, nincs állandó személyzete.

A frissen parkosított Vérmező, 1952-ben.
Forrás: Fortepan / UVAterv

Valahol itt ér véget a múltban tett virtuális túránk, de a történelem halad tovább, a valamelyest már megkopott fényű Vérmezőre felújítás vár, még több közösségi térrel, hogy végre mindenki megtalálja itt a helyét, és megteljen élettel a park.

Ha elolvasnád az 1. részt is, ITT teheted meg.

Ha kíváncsi vagy ránk, és hogy milyen projekteken dolgozunk, kattints IDE.