Ha van kedvetek belekukkantani egy grafikus tervező fejébe, itt a lehetőség. Az adott projekt, amely miatt az agytekervények működésbe léptek, és amely egy nagy múltú, vezető közintézmény brandjének újragondolása - az anonimitásra (valamint az ügyfél érdekekre) tekintettel név szerint nem szerepel majd a gondolati hálóban, ha bárminemű egyezőségre lelnétek a valóssággal, az csupán a véletlen műve.

xxx

Visszatekintve a tervezői folyamatra, szemlélve a végeredményt, tudatosodik bennünk tervezőkben is, hogy mindvégig négy szempont, dilemma körbejárása és a válasz megtalálása határozta meg gondolkodásunkat.

Az ELSŐ DILEMMA: VISZONYUNK AZ IDŐHÖZ, a „projekt” viszonya, a megszülető vizuális kódok viszonya a mindenkori időhöz. Az idő változásának lekövetése, kezelése elkerülhetetlen, figyelmen kívül hagyása hiba lenne. Az idő hármas tagolását adottságként vettük: múlt, jelen és jövő. Három serpenyős mérleg, amelyet ki kell egyensúlyozni, hogy a mérleg nyelve középen megálljon. Ha billen a mérleg, az anakronizmus (a hamis múltba révedés) hibájába esünk, a jelenre kancsalítással tiszavirág életű divatelemek piedesztálra emelése lehet zsákutca, vagy experimentális designnal közérthetőség feladása (a társadalmi elfogadottság hiánya) következik be.

Mit tegyünk a MÚLT serpenyőjébe az egyensúly fenntartása jegyében? Mit kezdünk a „projekt” múltjával? Meddig tekintsünk vissza, hol van az az idő horizont, amit még belátunk? A múlt általánosságban, mint hitelesítő tényező, a kipróbált, kiérlelt értékek forrása, a tradíció, a klasszikus formák, a köztudatban meggyökerezett motívumok tárháza. Meddig és hova nyúljunk vissza, hogy releváns elemeket tudjunk erre a serpenyőre helyezni? Olyan elemeket, amelyek nem önellentmondásosak, kreáltak, hamisak, anakronisztikusak, amelyek a „projekt” jelen víziójával összhangra lépnek, amelyek korszerűsíthetőek, hidat építenek múlt és jövő közé a jelenben.

És mit tegyünk a JELEN serpenyőjébe?

A Bauhaus utáni generációk, a modernizmus korának designereinek felismerése, hogy nem az a kérdés, hogy mit és mennyit tegyünk még hozzá a produktumhoz, hanem hogy mit lehet még elvenni belőle? Reduktivitás, minimalizmus, pragmatizmus, a funkcionalizmuson keresztül megtalált esztétika fogja a kor tervezőjének kezét: ami nem tartja tiszteletben a funkciót, öncélű esztétika, de ami nem szép, az még nincsen készen, még ha funkcionál, akkor sem. Dieter Raims a Braun elismert formatervezője így fogalmazta meg: „A jó design szerény, láthatatlan”, nem hivalkodó, önmaga mutogató hatásvadász, visszatér az egyszerűséghez, vissza a tisztasághoz. A jó design érthető.

Marad még a JÖVŐ serpenyője: az ide tartozó legfontosabb gondolat, hogy a jó design hosszúéletű. Mi most minimum 50 évre tervezünk: ezért a jó design minden részletéig átgondolt, tartalommal telített, koherens, feszes: ezzel fejezi ki tiszteletét a felhasználó felé.

A MÁSODIK DILEMMA: a nagy márkák paradox módon láthatatlanok: pontosabban, csak azok számára kódolhatók, akiknek szólnak: elit kommunikációt folytatnak, ami mentes minden vulgaritástól, hatásvadászattól, olcsó megoldásoktól. Így óvják meg magukat attól, hogy a tömegkultúra - amely mindent felzabál maga körül - amortizálja. Itt visszautalnék a minimalizmusra, önkorlátozó, fegyelmezett, kevés elemmel operáló, de a végletekig kiérlelt, kiegyensúlyozott rendszert építő designra.

A HARMADIK DILEMMA a SZIMBOLIKA:

A szimbolikával való gondolati játék annyira konkrét és projektre vonatkoztatott, hogy a grafikus tervező stratégiai lépéséit muszáj nekem összefoglalnom, ezért előre is elnézést kérek, hogy az előző izgalmas gondolati folyamatot és nyelvezetet megakasztom. A tervező alapvetően a névből indult ki, de nem pusztán az elnevezésre fókuszált, hanem leásott a múlt gyökereihez, és olyan erős vizuális szimbólumot keresett, amely már szinte népmesei módon beépült a nemzeti kollektív tudatalattinkba. Amikor megtalálta, egy komoly dilemmával szembesült: mit kezdjen most vele, hogy ne legyen anakronisztikus? Mi ennek a szimbólumnak az üzenete, tartalma, milyen korszerű narratíva emelheti be a „projekt” kommunikációs eszköztárába?

Végül a NEGYEDIK DILEMMA: A KULTURÁLIS TÖRZSI NYELVEK kérdése.

„A kanálnál még nem találtak fel jobb kanalat.” Ez azt jelenti, hogy a „projektnek” benne kell maradnia abban a kulturális narratívában, amelyet a társadalom nagyon határozottan dekódol. Ebben persze bőven van mozgástér, de nem válhat mássá, mint ami, mert önazonosságában szenvedne csorbát.

Szerző: Nagy István, Salt Communications, designer, művészeti vezető