A demencia évről évre több embert sújt a világban. Öregedik a társadalom, egyre több az idős ember, és az idősek között egyre többen küzdenek a demencia nevű tünetegyüttessel: korlátozódik a mozgás, a memória, a beszédkészség, eleinte kismértékben, aztán egyre súlyosabban. Ahhoz, hogy a demens beteg gondozása sikeres legyen, nagy segítség, ha ismerik az életútját, az élettörténetét. Minél többet tudnak róla ugyanis, annál sikeresebben tudják kiválasztani a számára megfelelő, működő terápiát. De egy memória- és beszédzavarral küzdő demens személy már nem fogja tudni elmondani az életútját. Persze olykor előfordul, hogy valami olyan erős inger éri, ami előhoz belőle egy-egy részletet, valami izgalmasat. Például meghall egy olyan zenét, amelyet fiatalkorában sokat hallgatott, és ez aktiválja az idegrendszerét, megpróbálja elmesélni, hogy ugyanerre a zenére mikor, milyen bálban táncolt és kivel, amikor fiatal volt, milyen ruha volt rajta. El tudjuk képzelni az ilyen emlékbetolulásokat, ugye? Ugyanakkor az a veszély is fennáll, hogy ha valami olyan inger éri a beteget, ami negatív számára, akkor a korábbinál is rosszabb állapotba kerül. Ha nem tudjuk róla, hogy autóbalesete volt, akkor nem értjük, miért nem képes akár több gondozó együtt is rávenni őt, hogy beszálljon egy gépkocsiba. Szóval az életút-megismerés nagy segítség a demenseket gondozó szakemberek munkájában.

És itt jön a kommunikáció szerepe. Ha az idősödő emberek, különösen, akiknek volt demencia a családjában, úgy készülnének az időskorukra, hogy elkészítik, megírják vagy felvételre mondják az életútjukat egy meghatározott protokoll alapján, az bizony nagy könnyebbséget jelentene az őket gondozóknak, több örömet jelentene a maguk számára, amikor már nem lesznek aktívak és önállóak és rászorulnak mások segítségére, de akár a családtagjaiknak, utódaiknak is örömet okozhatnak az életút rögzítésével. Ha tudnák, hogy ennek van jelentősége… Ugyanígy, ha az idős családtagokkal együtt élő fiatalabbak, különösen, ha érzékelik a kezdődő demenciát az idős rokonon, ugyanezen protokoll alapján kikérdeznék ezeket az idős embereket, megismernék az életútjuknak a releváns részleteit és eltennék azt, nagy segítséget adnának a későbbi bentlakásos gondozás eredményességéhez. De tulajdonképpen annak is lenne jelentősége, ha az alapellátórendszer nappali intézményeiben, a házi beteggondozásban vagy akár az idősklubokban és hasonló önkormányzati intézményekben az ott dolgozó szakemberek vagy önkéntesek segítenének az életút-megismerés egyébként hallatlanul érdekes folyamatában.

Rendkívül hasznos lehetne tehát egy olyan kommunikációs kampány, amely arra bíztatná az idősebb, aktív korosztályokat vagy a velük élő családtagokat, hogy éppen úgy, ahogy a végrendelettel előre készülnek az esetleges halálukra, egy életút-rögzítéssel készüljenek egy esetleg bekövetkező demens életállapotra. Hogy ne csak saját, úri passziónak tekintsék az „emlékirataik” megírását, rögzítését, hanem életük befejező szakaszának emberhez méltó leéléséhez szükséges és fontos eszköznek. Ha szakemberek – gerontológus, ideggyógyász, pszichoterapeuta, szociális szakemberek – egy csoportja elkészítené az idevonatkozó protokollt, azaz egy kérdőív összeállításával segítséget nyújtana, és ez a kérdőív széles körben elérhetővé válna, idős emberek tömegeinek tehetnénk örömtelibbé az utolsó éveit. Egy ilyen kérdőív bekerülhetne a háziorvosok kórtörténeti adatlapjainak mellékletei közé, így biztosítva, hogy a későbbi ellátás megkezdésekor biztosan rendelkezésére álljon a megfelelő szakembereknek. Egyelőre nem létezik ilyen protokoll, de valószínűleg nem keresgélünk messze a valóságtól, ha ilyesmiket látunk lelki szemeink előtt:

• Születés helye és körülményei, szülők életkörülményei, foglalkozása, életállapota, különös tekintettel az édesanya terhesség alatti állapotára, testvérek, testvérsorrendben elfoglalt hely,
• Otthonok, lakhatás időrendben, iskolák, iskolai események időrendben,
• Meghatározó barátok és párkapcsolatok;
• Hobbik, szenvedély, rendszeresen végzett munka, időtöltés (zene, sport, művészet, fizikai munka, bármi), kedves háziállatok.
• Házasság, saját család, gyermekek, unokák.
• Munka, hivatás, munkahelyek, meghatározó kollégák, főnökök és beosztottak, munkahelyi sikerek és kudarcok.
• Traumák, balesetek, betegségek, nehézségek.
• Utolsó lakhely, utolsó életkörülmények, kedvenc időtöltések, kedvenc olvasmányok, műsorok, szórakozás.

Hogy mindezt milyen üzenetekkel, milyen csatornákon, milyen eszköztárral kellene kommunikálnunk, majdhogynem rutinszerű feladat egy ügynökség számára. A SaltCommnak, ügynökségünknek egészen biztosan megvan hozzá a rutinja. De lehetne ez akár közös ügy is. Mindannyian leszünk öregek.

Magyarázattal tartozom még, hogy miért írtam ezt meg.

Ebbe az érdemi kommunikációs problémába a testvérem szociális gondozás területen írt szakdolgozatában futottam bele*; és megtalálni, hogy mit szolgálhat, miben jó, hogy teheti magát hasznossá, hogy teheti jobbá a világot az a kommunikációdömping, amiben élünk – szerintem nekünk, harcedzett kommunikációs szakembereknek ez az új feladatunk 2020 végére érve, 2021-re készülve. Lehet struccpolitikát folytatva megszüntetni a Facebook-profilt, törölni az Instát a telefonról, újra csak egy, kedvenc napilapot vagy magazint olvasni, mégpedig nyomtatott, házhoz érkező formában, kidobni a tévét – ez mind valid megoldás, nagyon is megértek mindenkit, aki így tesz. Kísértésbe esem sokszor magam is, kivételt képez ezek között a tévé, amely sosem volt a háztartásomban, és nem is hiányzik.

De mégiscsak a kommunikáció a hivatásom, nem fordíthatok ilyen egyszerűen hátat mindannak, amiből élek, és amit valamiért néha akár szenvedélyesen is szeretek, szeretnék jól csinálni. Belső feszültséget okoz bennem, hogy egyrészről hiszek a kommunikáció erejében, másrészről azt tapasztalom, hogy ez a nagy fene nyilvánosság, a kommunikációnak ez a parttalan szabadsága több kárt okoz, mint használ. Ezt a belső feszültséget akkor tudom csökkenteni, ha lankadatlanul keresem, hogyan tudunk jót tenni a világgal kommunikáción keresztül, bármilyenek is a körülmények.

És vannak ilyenek, ahogy a fenti példa is mutatja.

*A témával és feldolgozásával Bánffy Domokos "Demenciával élők életút-megismerési protokollja bentlakásos intézményekben" című szakdolgozatában találkoztam.

Szerző: Molnár-Bánffy Kata, a Salt Communications Kft. ügyezetője

xxx

Ha felvennéd velünk a kapcsolatot, írj nekünk a Salt Communications oldalán, az elérhetőségeket ITT találod.